Kis árnyacska bújt el a bokrok között,
két karját a térdeire kulcsolja,
fejét rájuk hajtja, és pillecseppek
hullanak szeméből a földre, kicsi
fűszálacskák tengerzöld tenyerére.

Zokogása a messzibe visszhangzik,
siratja az időt, bátor küzdelmét,
amit más szívére őszintén hintett,
karja gyengén ölelő szorítását,
sorsfájdalmat űző simogatását.

Mert nem érti a hangokat, amik éj
hangosan kiabálnak, füleibe
bújnak, bántóan csapkodnak teremtett
céljában, hogy támogasson, amikor
csalódottság úszik a sors tavában.

Született ő a szeretet egéből,
leesett Isten áldó tenyeréről,
hogy ami benne tisztán megszületett,
azt kétkedő látomások ágyára,
selymes békefátyolként ráfektesse.

Kis árnyacska bújt ki a bokrok közül,
tiszta tenyerét imára kulcsolja,
arcával a felhőkre néz, suttogva
ajkai kérelemszókat mondanak:
- Adj erőt, Atyám, hogy lélek maradjak!