Az idő csalfa táncot jár
a naplemente árnyékán.
Forog, lépked szüntelen és
kérdéseket ébreszt, lelkem
csapzottan kerek színpadán.

Hol van már a gyermekkorom
homokozójának száraz
partja, mit szívem esője
oly sokszor a könnyeivel
áztatott, vagy hitem melege
sugarával felszárított?

És a zord szív iskolámnak
képes padjainak hangos
tudása, mi tanította
önző álmomat, vágyamat,
támasztotta félő karomat,
ha nem láttam válaszomat.

Hova tűnt a komisz este
forróságból fagyba hulló
sötétje, mi átölelte
síró lelkemet, hitemet,
ami rásegített egy hídra,
honnan leesni nem lehet.

A válasz mindig táncot jár
a naplementém árnyékán.
Halad, lebeg szüntelen és
bombákat robbant életem
múló, porfelhős talaján.

(2012. augusztus 9. Bp.)