Volt és van

Nem fojtom magamba a fullasztó gombócot.
Kipakolom asztalotokra, tudom, csúnya,
de mit mondhatnék, ha öklendezek,
és nincs folyadék, mi e gátat oldja.

Nem titkolom magamban gyötrő érzelmem,
leteszem nektek, így ítéljetek, szépen,
mert mi lenne a helyes, mikor kétség verdes,
semmi, csak a hazugság, de nem teszem.

Emlékszem, amikor kezembe adták apró testét,
az utcán nem volt jó idő, trónon ült a dér,
de megannyi várt pillanat dalolt a jégben,
s nem volt kérdés, értelmet nyert a nagybetűs éden.
Várakozó metszés dudoros alhasam környékén,
elcsuklott gondolat, mit oldott az infúzió,
közben nem lágy dallamot suttogott a zöld fal,
de tudtam, ha kibírom, opera lesz és gyenge moraj.

Tetőkön akkor fehér pihent, az autók alatt szürke,
kicsiny karját selymesen éreztem és hittem:
holnapba tavasz érkezik, azonnal, s ránk vár
- mert feje felett glória volt, s pusztult az ármány -
Szemébe nézve olvadt el minden fájdalom,
ami a vágás nyomán éledt, mardosott,
megannyi fejkúpot - orvoson - tarkán láttam,
és a pólyát szorítottam, szemét néztem, sírtam.
Még több kétség, félsz, ki nem mondott has-sóhaj
tudatta a jóval és a rosszal: angyal érkezett;
világosan nevetett a reggel, és a fáradt hold,
ami éppen pihent volna, de a látvány miatt nem akart:
Mert szabad lett volna-e, amikor könnyes a szem és nevet?

Akkor tudtam a célt, tartottam, az idő semmis volt,
hátam alatt a hideg pad nem tartott, kilángolt,
ütemre vertek a másodpercek, kérdések.
S anya lettem, érte véreztem, de tudtam, túlélem.

Most csend van, nyomunkban emlék motoszkál,
az időben fájdalom úszkál és lebeg, mert vége.
Minden, mit egy anyaszív képzel szürke, éppen,
mert háta mögött lökött a Sors Halált.

Nem titkolom, úgysem tudnám, nagyon fáj,
közben emlék, erő, méltóság és kitartás mutatja:
beteljesedik minden léleksors, hiába a Vár,
mit Hit teremt, kopogó tudatra, és körben,
zöldben, fehérben, sárgában és kékben, és éjben
- pihegek kapott alatt -, kiáltva fájt, mit tud,
és elfogadást, mit idézhet, vagy szenvedve nézhet
kitaposott - közös - út nyomán, ahol méltó a szó,
már sehol, keser, az marad, bánom...

Nem értettem, a vak hogyan és vajon mit látna,
mert vártam az előttem időt, ahol jó minden:
ahol nevet az ég és a rémálom nem erő,
aztán terveztem színt, festményt, képet,
ahol együtt nevet a Hit és az Élet.

Most siratom, nagyon. Keresem álmom - apró karját,
kedves arcát, selymes bőrén elterülő akaratát -
Istenhez szólok vádban naponta, hasonlóan:
Miért kellett ezt? Nem elég a kereszt? Mondd! Na?

Válasz suttog elmém kusza vonalán, és áll
poklok átkozott tüze kibukó sorján:
Bírta a legény, bírta ám, megbecsülte a létet,
nem könnyezett, pihenve várt, mert tudta
anyja szemében ködösen pislogó értelmét, létét,
örömét és fényét...

...de rendelkezett az élet,
ítéletet mondott percek hajnalán, odaírta ezt
- legyen példád egy lélek, aki nem sikított,
aki nyomot hagyott rövid élte útján.
Te pedig viseld el! Ne hisztizz. Csak fájj!
Aztán majd kiderül, de ha nem vársz, nem:
Ez a parancs!

Emberek. Nem érzem!
Súgjátok már meg nekem, kérlek, segítsetek!!!

Mától nem fojtom magamba fullasztó gondolatom...