Nem vagyok én diótörő

Oly' kemény a páncélja, tenyeremet töri
mikor idegből vágok, akkor sem engedi
magát porrá zúzni, mert meghazudtolná az
eddig szokást, mégpedig, belőle nem lehet,
csak úgy, kész akarva, finom tésztát csinálni.
Ízekre szedném, de vérzésem fokozódik
ahogy vagdalom magammal. El nem gyengülne,
sőt, keményebbre változik. Na én feladom.
Lekötöm a másnak alattomos kezemet.
Most sem megy ez nekem. Elfáradtam az élet
önkényt szülő karjain. Maradok magamnak.
 

Ahol ma vár jövő nap, mint egy iskolapad.
Inkább ott próbálom termeszteni hatalmas
álomszerű vágyamat; mit ha locsolni kell,
én megitatom, a trágyát meg kézzel hordom.
Jól tudom, a gondoskodásom mindig segít
akkor is, ha e munkában, sírásom gyengít,
Acél vagyok, más senki kedvére nem leszek.
Bemutatom magam és megnyugodhat minden,
fellélegezhet. Meg vagyok én magamban is,
és ami nem megy, azt bizony nem erőltetem.

(amikor hiába mondom, és mutatom az elképzelésemet,

 ami talán jobbá tenné a rosszat.)

(2013. Február 26.)