Fáradtan terül el ágyában a lélek,
alig mozog, pillái ólomsúlyúak,
torz neszek és nehezedő lüktetések
jelzik létüket, a szótlan valóságnak.

Fény nem látszik, minden megdermed,
csak kíndobbanások kattognak,
szín sincsen, feketeség réved,
fátylat sző a sivár falaknak.

Egy sugár érkezik, betör az ablakon,
gyorsan, és a szürkeség sárgába borul,
éled egy muzsika, megáll e színpadon,
sóhajából vöröslő vigaszér indul.

Sikítás hatol a vértérbe,
a súlyok már nem nehezednek,
tánc éled a síró kétségbe,
értelmet adva a zord létnek.

Megvilágosodik az üres gondolat,
felkel és mosolyogva néz szét a lélek,
erős, végleg elengedi a fájdalmat,
köveket dobálnak a lebegő színek.