Mészáros László Berkesz

Laci verseit a férfi érzék sokszínűsége jellemzi. Kíváló szonetteket ír. Bátran merem állítani, nagyon egyedi szóhasználattal, rímeléssel, és képekkel rabolja el az olvasó lelkét. Mesterszonettjei példaértékűek, és csodálatosak. De egyéb írásai is felkavaróak, és főleg a hétköznapi életből merítkeznek.

Egy idézetet hoztam tőle, a Poet.hu-n olvasható bemutatkozásából:

"Irodalom és költészet iránti szeretet már a középiskolai
éveimet erősen meghatározta. Első, versnek nevezett
soraimat írva tudtam, az élet útján bármely irányba
indulok, mindig lesz egy olyan kifejező eszköz, melynek
segítségével szólhatok, sírhatok, nevethetek, érezhetek és éreztethetek. Ez a költészet varázsa, mely feltárja csodáit költőknek, olvasóknak egyaránt.
Én látom, érzem ezeket a csodákat, majd leírom és versek születnek belőle.
Műveim minden sora egy rész az életemből, gondolataimból származnak és szívemből születnek.
Hiszem, hogy verseimmel ismerkedők találnak oly érzést, szépséget olvasás közben, mely igazolja azt a tényt, miszerint van még szépség e megcsúfolt világ szegletén."

Szeretettel ajánlom hát mindenki figyelmébe!

(a szerk)

Friss publikációja a Poet.hu-n

Eszmélet

1.
Mikor gyermeklelkem kincset kért árván,
égi ösvény kuszaságát türelmes
pillantással bontva, szín fakult ajkán
mindennek, mi még emberben kegyelmes.

Dicsekvő mennybolt pompázó udvarán
gurult az áldás, és harmattól nedves
áhítat szirma nyílt minden éjszakán,
s véges való kék szemébe szerelmes

örökkévalóság hűs könnye pergett
oszlopain bókot leső világnak,
ízetlen hajnalok csókjait kérve.

Homályba lopódzó légi mennyezet
volt tükre esőhantú pocsolyáknak,
elkobzott hitek buzgó csöndjét vésve.

2.
Elkobzott hitek buzgó csöndjét vésve,
ráncolt homlok redőin született ok
hordalékát oly fegyelem kísérte,
hogy megviselt múltba szakadt századok

kiáltásán ringott jelen pecsétje.
Szándékba kövesült szorgalom konok
mozgásán jajdult, bölcs nyugalom késve
érkezett hangját elnyelte a homok.

S ki bírta el gőgös tengerek fodrát
csinosító partok súlyos örömét,
hontalan vágy sikolyát őrző karám

üszkös deszkáin kacsintó vég szavát,
Mikor vágyakba akadt vétek csöndjét
mindent látó szellem zaját szórta rám?

3.
Mindent látó szellem zaját szórta rám,
totyogó percek szuronyát szegezve,
az áldás kénköves markú sugarán
felejtett átkok porait, legyezve

pillangó röptű Istenek vén arcán
csorgó verejték kényes végtelenbe
mutató nyilait. S angyalok haján
szűrt fátyolfényt szőtt, el-elszenderegve.

Dolgos kezek folyamán úszik a lét,
csillagot fürkésző szemek tükrein
kel valóra gondos számvetés heve.

S törik, mint árokba vontatott kerék,
a gondolat, elme partszegélyein,
csonka kételyek láncára feszítve.

4.
Csonka kételyek láncára feszítve,
bocsájtó hangot könyörög a tudat,
s mint gazdátlan kertek rögein pernye,
gyökerekbe vert megalkuvás mutat

homályba borult rézvörös kertekre,
hol éhes madarak hangjába fulladt
bőség karma boglyas fényben rezzenve
hiány tenyerén váj éltető kutat.

Zöld bimbós a szükség, s hervad a muszáj.
Törek szálai simulnak ki bennem,
s ha fecsegő torkú galambok szárnyán

látom, kristálykarcos a reggeli táj,
földig ért záporban lelem jókedvem,
ámulva különc teremtés nagyságán.

5.
Ámulva különc teremtés nagyságán,
képzelet virágát szedtem csokorba.
Könny csorgott almaillatú ibolyán
szédült bogarak szemén, és ostoba

klárisok halomba rakott szikráján
elvakult lombok húzódtak árnyékba.
Büszkén figyeltem, ez itt az én hazám,
ködfacsaró költő hívó otthona.

Hol akácfa válla őriz meleget
kenyeret kínáló kemence keblén,
s karcsú szőlőtőke ébredő nedve

köszönt hófehérbe öltözött telet,
melynek létezést igéző kellemén
tágra nyílt szemnek csillámlott a verme.

6.
Tágra nyílt szemnek csillámlott a verme,
pillantva csörgő patakok köveit.
S mert üres képzetet nem köszönt elme,
pihékkel úszó napnyugta lábait

kötözöm, szelíd bíborát merengve.
Látom, köszörűn fent lélek áll ma itt,
kihez sziszegő való bújt esengve,
és leigázta tanyát lelt álmait.

S ki emel tátongó égbe oly urat,
kinek arcán nem csüng üdvözítő csók,
nem pompáz korona megőszült haján,

kinek törekvő vágy hangja annyi csak,
mint szégyen pírjával küzdő, néma bók,
s mint kormos ajkú éj nappalok vállán?

7.
S mint kormos ajkú éj nappalok vállán,
viselt terhek gyóntatószékén ülök.
Béklyó lelkesül szívnek dobbanásán,
millió tűnődés ikrája nyüzsög

a karon fogott tekintet sugarán.
Nem kiáltanak menekvést a hősök,
megnyert ütközet babérkoszorúján
toccsan imádat gödrén ásott üszök.

Szánalom táncát járja vitatott jog,
serkenő ütemre rázza kolompját
és létnek mélybe taszított kegyelme

hull alá számadást váró nappalok
intésén, s míg a vég fonta hálóját,
kényszer oltalmát vitatta az elme.

8.
Kényszer oltalmát vitatta az elme,
lélek lüktetésén pergő öntudat
bogas szálait nyílt eszméhez kötve,
tanult szabadon szállni a gondolat.

Csend mázsáival rakott percek zsebe,
hasadt légbe kapaszkodó mozdulat
iramán, s mikor koppant megunt terhe,
zsivaj jégvermén fagytak meg a szavak.

Forgácsa fakadt éltet búsult fáknak,
tépő körmök piszkain telepedett
kínok vérözön bugyraitól ázva

tarkították a Mindenség falának
állandó köveit, s leltek kék eret
eredő bűn koholt rácsain mászva.

9.
Eredő bűn koholt rácsain mászva,
megfogant hit száraz levele csörög
figyelő fülek hártyáin, odázva
hajlik a fény, múló fegyelem zörög

mellkas csontjain, és erényt pólyázva
hallgatja működő szellem, hogy hörög
véges lehelet emberségbe zárva.
Cifra teremtésnek állított cölöp

díszeleg minden fohász kőromjain,
zsibbadt ámulat oltárán gyertyát gyújt
örökkévalóság hívó dallamát

vezénylő bőség keze, s oltalmain
megtért hang áldoz, míg kárhozatba hullt
gyanakvó gyanú szül küszködő imát.

10.
Gyanakvó gyanú szül küszködő imát,
kérges tenyéren kel a bűnbocsánat.
S mint csapkodó tenger, földet szeli át,
friss kenyér morzsáin ömlik a bánat.

Ízlelve fortélyos cselek igazát,
mint vihar magasba tekintő nádat,
a semmi korbácsán nyelem zamatát
sötét sajgásban kelesztett kalácsnak.

Sejtelmes tekintet körül ugráló
zálogát hordozom körül anyáknak,
és kéjben részegült szerelmek nyájas

esküit csorgatom teret csodáló
szemekbe. Mert az értelem tükre csak
lopott ölelés szakadásán tágas.

11.
Lopott ölelés szakadásán tágas,
törékeny űr csillagait kerestem,
amikor tagadó kebelnek lázas
melegén pihentettem meg tenyerem,

verejtékén hempergő sziromágas
hiány tövisét, mit nem óv rejtelem,
homálya türelemben teljes, magas
házak között, hol az éltető elem

érik, langyságán tiszta leheletnek.
Borzas bokrain gyenge szellő inog,
nevetésben fogant vágyat szitálva.

S mert a gondokban térdeplő embernek
kacsintás is öröm, nem kell a titok,
végtelen átkos melegét kínálva!

12.
Végtelen átkos melegét kínálva,
vaslábon perdül meg tűnő pillanat.
Fűszeres fényében kökénykék zsálya
bölcs illata lebbent ígérő utat

ébredés dombjain, hol késett álma
lakik nagy szíveknek, és a pirkadat
halántékán nyugvó éjek dallama
ringatja harmatcsepp fényébe fakadt

öröklét zöldjét, nyoszolyás ezüstben.
Krisztus könnyein öblítem le arcom,
nem oldok gyáván szürkülettől igát,

hol bénult a szem, s alkuvó közönyben
rezzen képzelet, mint anyát ért alkony,
ki vetkőző est ködén várja fiát.

13.
Ki vetkőző est ködén várja fiát,
s gondjait, magánygombócként görgeti
türelem betonlépcsőin, bús szálát
törve engesztelő erek, emberi

valót kapaszkodó vágynak irgalmán.
Kérő kiáltás tegnapot zörgeti,
és elviselt évek bontatlan haját
a félő holnap selymesre fésüli.

Forró nedvekkel telik éjnek csupra,
csillagok szálkáin sebzik a hajnal.
Ezer fokon olvad valót tartó vas,

számadás nyíló szirmaira hullva.
S tükrös mutogatás szól rest szavával:
vagyok, mint koldus markába szánt garas.

14.
Vagyok, mint koldus markába szánt garas,
búba bújt kerten, megváltó zúzmara,
négykézláb mászó lélekben derekas
tudat, mit hű ösztön váltott valóra.

S mert ékes szándék sosem lehet varas,
nyújtózó lét végbe markoló karja
őriz alkuvó rendet bűntől bogas
szenvedély korcán, hol nyugvás hatalma

mereng jégbilincses lelkek kulcsain.
Szerkesztett képzet színeit rajzolom
harmat leplére, mert alkonyat ajkán

hallottam pengeni feszes húrjaim
s láttam lebbenni homályt sodró dalom,
mikor gyermek lelkem kincset kért árván.

Mesterszonett

Mikor gyermeklelkem kincset kért árván,
elkobzott hitek buzgó csöndjét vésve,
mindent látó szellem zaját szórta rám
csonka kételyek láncára feszítve.

Ámulva különc teremtés nagyságán,
tágra nyílt szemnek csillámlott a verme,
s mint kormos ajkú éj nappalok vállán,
kényszer oltalmát vitatta az elme.

Eredő bűn koholt rácsain mászva,
gyanakvó gyanú szül küszködő imát,
lopott ölelés szakadásán tágas

végtelen átkos melegét kínálva.
Ki vetkőző est ködén várja fiát,
Vagyok, mint koldus markába szánt garas.

(Publikálva: 2013. április 20.)