Rétek éneke

Fény simogatja diófád
karizmait, futórózsák
sziromarcát, eső csépel kertek zugában vadsóskát.

Zendüljetek zsenge rétek,
tárd ki lázadó eszmének
testi valódnak karámját, hajszold meg dobogó méned:

magányon érlelt mag-magad.
Rohanj, ha sietős utad,
támassz szelet új rohamra, folyókra fonj kötélhidat.

Merre jársz, kiég a pázsit,
és kitárt ablakban fázik
a csontra csupaszított éj, lámpafényben bőrig ázik.

Felérek a csigalépcsőn,
titkos kamrád zárva, végső
utamon kulcsa elveszett, nem segít fűrész, se véső.

Zuhanok, szédít szakadék,
hordd ki szívemből maradék
bútorod a ház elé, ha tűzágyam kihűlt hamu rég.

Aztán valami egyszerű,
tiszta dal hív, s a zsenge fű
újra kihajt, hol nincsen vágy többé, csak szelíd, szent derű.

(Forrás: Poet.hu)