A Lámpagyújtogató (Latinovits Zoltánnak)

Gúny és dac horzsolja a fecsegő felszínt,
Lent ármány lapul, a téboly porzói sárgák,
hangod súlyát cseppenként gyűjtöttem, mint
faodú a zápor s a hó eredendő tisztaságát.

A mélységből előtört a szertelen tehetség. Messze
a pöfögő mozdonyok még pirosak, önteltek.
A váltókat átállították, hogy a végtelenben metssze
egymást néhány sínpár, vársz... ki hajdan mutatni röstellted
a kamaszkor bugyrában rekedt csillagos szeretetlobogót.
(Kattog a közeledő kerék, léghuzat tépi az inged,
a szemedben önvád, gőg, és valami csillapítatlan, mohó
éhség, a füst gomolyán is áttűz e lángtekintet.)
A Titkot felkutatni hajszoltad magad, s a természet
bibés, buja zizzenése megérintett.

Porból teremtett Mestered, hogy legyél világod építésze,
megsejtetted a titkot, a piciny csodát,
igézett fülünkbe súgtad, inhaláltad orron-szájon át,
hogy létvágányok közt halálmegvető veszély
ne rettentsen. E józsefi idézet, lehet, túlzó tán:
"nappal hold kél benned, s ha kint van az éj,
egy nap süt odabenn", Zoltán.
Debrecen-Budapest-Balaton közt háromszögelő utas,
kirakóst játszódó művész, Idő-pelenkázta gyermek,
megjelöltek, hogy a színen felmutasd
gömbbé kerekedett sokszögű lelked.
Köddé vált csendszurkáló, sem utód, sem ős, sem előd,
a taposóaknákat vakmerőn kerülgetvén
hordod Attila abroncsával koronázott, büszke főd.

Bölcsességed sóhaja vén,
de gyermeki sóváran követelve a kéj
önző áhítatát, s a zöldragyogású tökély
maradandóságát dacosan kergetve: itt élsz,
hogy közvetítsed a mindenség őrjöngő rettenetét.
Néha már borzongva sem merlek hallgatni, ahogy ítélsz,
kérsz, nyers és pasztell színekkel töltve a szó szerepét.
Hangod ijeszt és vonz: bársonya békít, vág az ostora,
rezgőköröd hullámain üzensz, és fülön csípsz kacagva,
igazságod színe előtt elhasal a hazug s az ostoba.

A tökéletesség utáni vágy magva
megeredt benned, és terebélyes fává gyökérzett,
s bár tombolhat ágait roppantó szembeszél,
eltölt egy minden határon túli, fokozhatatlan érzet.
Csak a csücsülő pávián nem lát, nem hall, nem beszél.
Ember, üvölts!
homlokod vaspántját örökkétig önként viselő,
apátlan, istentelen, hazátlan, bölcsőtlen bölcs,
világot viselő árva, világi szerető!
Üvölts,
vagy suttogj egy mesét,
lehetsz korszakos zseni, föld hátán fakadt ősszemölcs,
ha abroncsod présében koponyád robban szét,
s ha a csend torkára szárad a szó,
legyél bár király, vagy egyszeri lámpagyújtogató!
Hol a szó is kevés,
vakogj, hörögj, voníts,
mint kivert eb, a mérges kelést,
ami feszít, szakítsd fel szívünkben Latinovits!

Hangsúlyod íze cseppenként itatott át, mint
rétet eső és hó keresetlen tisztasága,
gúnyolt dac roncsolja szét a fecsegő felszínt,
mélyén téboly uralg, s a szemafor-nap örökké sárga.

(Forrás: Poet.hu)