A halál mezsgyéjén

Ismét a halál kopár mezsgyéjén jártam.
S ott állt előttem, a vakító fényárban,
Gúnyosan nézett a túloldalról énrám,
Némán röhögve, életem maradékán.

- Már megint csak Te vagy ott a túlsó parton?
Mit múltkor mondtam, azt továbbra is tartom.
Nem kellesz, hisz számomra értéktelen vagy,
Talmi léted másban, még árnyékot sem hagy.

Én a munkámat nagy tisztességgel végzem,
Holmi kerti törpékkel kéne beérnem?
Még csak egy senki vagy, akárhogy is véled,
Senki sem fog könnyet hullajtani érted.

Dolgozzak semmiért? Hol a fizetségem?
Ingyen robotolni, gazdám szerint szégyen.
Akkor gyere vissza, ha valaki lettél,
S nem menekülni akarsz, mert eltévedtél!

Hátat fordított, és elhagyta a mezsgyét,
Nyomtalanul tűnt el, akár csak a meglét.
Álltam a szélben, mint egy eldobott virág,
Némán toporogtam Én és a kín-világ,

Majd elindultam lassan, fulladva, nyögve,
Lélekben belül is végképp elgyötörve,
Nyomorult életem magam után húzva,
Mentem könyörögni a pokolba: újra.

(Forrás: Poet.hu)