Isten mezején
Puszta-foszlányok maradtak belőled;
fájón villanó emlék-darab mind,
- pillanataid, egy epres kép tőled -,
s porként vesznek majd, mit szélvihar hint.
Szemed ott csillog, dermedt élet benne,
kezedet mintha felém nyújtanád,
bárcsak itt lennél, a vad halál szennye
hamisan lengne, másba bújna már.
De az nem lehet, kedves tested oszlik,
elhasználódott a kór elején,
lelked visszatért, a nagy mennybe bomlik
fátyolvirágként, Isten mezején...
(Forrás: Poet.hu)