A környezet csábító. Az utcafrontról azt hinné az ember, szálloda, nem is, a jó hasonlat rá: tükörsziget. Formája szinte hegyesen kapaszkodik a felhők alá. De bármilyen magasságból ha elé állnánk, magunkat látnánk az ablakaiban.
Fák övezik. Gyönyörű, de már télre készülő agg koronák. Szinte feldobja egyik a másik látványát. A két fából négy lesz, és az épület is téli ruhát húz. Fának tűnik, pedig acél ő. Természeti csoda, kép, nem minősíthető. Ha valaki le akarná rajzolni, inkább letenné az ecsetet és ezt mondaná:
-látni kell.

De van, hogy valaki belülről is körülnézhet. Nem kell hozzá foglaló, nem kell hozzá meghívó. Zavar kell, sok fájdalom, ez a beutaló, a "való". A télből folyunk őszbe, ahogy a lábunkat a küszöbön áttesszük. Emeletek, folyosók, liftek, akik szinte hozzánk beszélnek. Valóság ez, nem képzelet, csak a szemnek hihetetlen, ami körülvesz.
És a sok apró körülmény. Ahogy felfogja az ész, úgy rajzolódik ki a képe.
Felújított kórtermek vibrálnak a szemben, szinte szállodai minőségben.
De van különbség mégis. Minden egyforma, és egy ágyas kivitel csak jómódúaknak dukál. Ellátás van, és  ingyenes is, csak a hangulat, na az tényleg nem megfogható. Van rá jó szó? Van!
"Lehangoló".
Lelkek sikolya, és depresszió issza át a forma nyomott függönyök és a falak "kakizöld" színét. Néha talán könnyeznek is. Az éjszaka, és a nappal -valószínű- unalmasan váltják egymást. De nem egyedül. Nyájat őriznek. Embernyájat, állatbőrben.
Birkák, kakasok, disznók és kutyák is vannak. No és az állatorvos. Ha nagy a szőr, levágatja, ha elhízott a disznó, lefogyassza, és ha a kos kanos, egy kis nyugtatót ír -"Viagra" helyett-, és jobb is rögtön minden. Mert ő érti. Mert ő Segít. (ha a juhász behozza az betegeskedőt)
Sétáljunk bele egy napba.
Hajnalban ébresztőóra helyett egy skizofrén kakas sikoltozik.
-Hagyjatok! Ááá!
Rögtön a nyomába szegődik a nővérsereg, és együtt érzően viszont kiáltanak.
-Elmentek! Hallod? Mi vagyunk csak itt.
Áramcsapásként hat a forgatag. Vérig hatol a sokk. Felfoghatatlan, de ez nem álom. Reggel van.
Felébredt a farm. Mindenki pislog. Érzéstelen angyal, valami álszent fehér köpönyegben flakonokat hoz, és névsort olvas. Mindenki kutya lesz. A disznó, a kos, a birka, a kakas, a tyúk, még az egér is, no és a hangya, jól nevelt csahossá válik, és hívásra hörpint a pirulából. Megszokott folyamat. Mindenki tudja mi a teendő.

Egy valaki pislog. Az új tag. Nem rég érkezett. Nem ide indult. Máshova. A menetlevelén ez állt:
"Halál".
De az úton megijedt, mert a vége előtt egy fény csábította fordulásra. Megállt, leült az aszfalt szélére, és gondolkozni kezdett, mi történik benne. Pont akkor érkezett meg lelkiismerete,"egy juhász"testében. Mellé ült, és elmesélte, van egy hely, ahol értik a szót, egy hely, ahol oldják a bánatot. A sötétség csábító, de jobb a fény. Nyugalom.
-Elviszek oda, ahol Önmagad lehetsz. Velem tartasz?
Hitt neki.
-Rendben, veled megyek. Odavinnél? Kérlek..
Így lett része, így lett nyáladzó tagja az új napnak.
Ahol minden monoton, de mégis más. Egy hely, amit úgy hívnak, Pszichiátria, Kórház.
Nézzük, mi vezetett idáig.

Ha össze kellene foglalni az okokat, talán egy szó lenne rá a kifejező:
Élet.

De ez annyira tág fogalom, hogy néha úgy tűnik mindenkiben, sem eleje, sem vége. De valahol csak el kell kezdeni. Nem elég körülírni, néha meg is kell látni. Nem, megint nem jó a leírás, BE IS KELL LÁTNI.

Sok érzelem egyveleg, és még több történés. Ide-oda dobálják az ember lelkét, és néha meztelen marad, és fázik. Na ez a jó szól. Alakul. Igen, csupasz, vacog.
A meleg pedig nem csak a természetben van. Mélyen is létezik az ember fiában. És ha valami kihűl, nehéz sugarakat találni. Azt hiszem ez az ok. A kiégés. Az úttalan célkeresés. A visszajelzés, ami nem kedves, hanem sértő, otromba, és szánakozó.
No és az üresség. Azt sem lehet nem meg említeni. Amikor kong az érzelemmentesség. Amikor hajszálba bújik az értelem, és egy kéz kezdi rángatni. Na az az igazi teher. Mert olyan kis vékony szálacska, és olyan hirtelen elszakadhat., hogy igaz, nem fáj, de egyszer csak a földre zuhan, és jön a seprű.

Na "Tagunk" pont ebbe a kukába indult. És majdnem bele is esett. De egy míves, egy művész, meglátta a kis érben, hogy nem oda való. Ez a művész volt a saját lelke. Hívta, megölelte, felrázta és szembesítette. Lépni kell. De merre. Vissza? Ne a kukába? Ne, az ismeretbe, a jövőbe.

Talán kiderült, talán a szó ki lett mondva.
Egy délutáni napon folytatódik a történet. Az épület falai melegek. Kint lassan tél tombol, de a klíma, a megszorult színekben sivatag. Zombiként rohangásznak a kicsi kucuk. Egymásba kapaszkodnának, de az izzadságon megcsúszik az ölelő kezük.
Új tagunk, az első rémülete után, próbál beszívódni a levegő molekuláiba. Sőt, bele is bújna tán, de tudja, ő már molekula, de nem általános. Minden sarkon társsal van. Nem lehet egyedül egy csapatban.

Délután négy óra. Alvás és ébrenlét követik a nap unalmas pillanatait. Csipa lett a szemben, és csipa a lélekben. Amit dörzsölne egy reszkető kéz folyamatosan, de csak nem tudja kiszedni. A könny, az merészkedik néha felszínre és ásít cseppeket.
Történik valami.
Egy mosolygó csacska csiga jelenik meg az ajtóban. Hangosan kacarászik, közben táncolva libben, pörög a privát szférában. Nem rá jellemző lassúsággal, és kirekesztést nem tűrő határozottsággal. Első ránézésre kék, igen, kék. Kék mindene, a háza, a bőre, és a szeme. Olyannyira, hogy sugározni kezd minden a színében. Olyan boldog, olyan vibráló, ami eddig csak pislákolt, a kakizöld pedig magára engedi, és szép lassan egy más, egy ismeretlen zöld lesz belőle.

Hihetetlen, és egyszer csak édes hangon megszólal a kis csoda:
-Szia! Melléd ülhetek? Királylány vagyok. Te is dilis vagy azért vagy itt?

Na ez az a momentum, hogy sodródni kezd valami. A "létbencsüggedt és szívbenszakadt" Tag, ezután nevezzük Bogárkának nem akar hinni a látottaknak, és a hallottaknak. Olyan rémisztő helyzetet érez. Menekülne, de valami nyugtatja. Mi ez? Ki ez? Miért engem szúrt ki magának? Ne már! Magában vitatkozik a gondolattal.

-Süketnéma vagy? Szájról olvasni tudsz? Nézd akkor az ajkaimat, lassan mondom:
S z i a! K i r á l y l á n y  v a g y o k! T e  i s  d i l i s  v a g y?

Gondolhatná valaki, a helyzet ironikus, pedig nem, inkább idegen. Felfoghatatlan és képtelen.
Már hogyne hallaná. Már hogyne tudna beszélni. De ugyan már, ilyen kérdést, és a válasz, hát persze hogy nem. Csak jobban akar lenni. De miért ilyen kedves? Ó, biztosan őrült. Ez a nyugalomsziget? A fenéket!  

-Szia! Érdekes a kérdésed, ez komoly? Van hangom, és hallak is? Te talán az vagy?-ered meg hirtelen bogarunk nyelve, megvetően, csalódottan, negatívan.
Csend lesz. De hirtelen hangos kacagás hallatszik. Egy apró kék ajakból, egy mély öblös nevetés.
Ramazuri állapot rajzolódni ki az ágy végében.

-Mit nevetsz?

-Jaj de kis ártatlanka vagy. De hisz itt mindenki őrült. Én is. nem látod? Oké, én tudom, hogy nem vagyok az, de ami szabály, az szabály. Fogadd el, és akkor hamarabb szabadulsz.

-Ööö...-jön a válasz, de kifejtődni nem tud, mert folytatódik az elmélet..

-Én is sokat ellent mondtam magamnak. De amit mondanak, az úgy van. Inkább vagyok királylány, mint egy forgószél, aki magát verdesi. Magamat verdestem. És most nevetek. Látod? Nézd!!

Mi történik itt. Ez nem normális. Mibe csöppentem. Istenem. Elmélkedik Bogárka magában, de a keserűsége már inkább beletörődés?

-Téged miért hoztak be? Olyan egyszerű vagy. Látom, hogy sírtál, de mi történt?

És ártatlan nyugalom ült harmadiknak melléjük, majd minden zokogni kezdett.  

-Hogy mi történt? Érdekel?-kérdezte csigát

-Persze. Mesélj!

Egy kapcsolat kezdete volt ez. Egy elveszett helyen egy elveszett ember egy elveszett társának kéklett. Csak úgy jöttek, áradtak a mondatok. Nem zavarta meg a monotonitás, a félelem, a fájdalom. Áradtak, és megpihentek a csiga fülekben, és könnyebb lett. A képek éledése közben néha felnevetett a párna, a pléd, a forma nyomott függöny, az átöltözött kakizöld...minden.
A csiga bogár lett, a bogár csiga.

Ettől a naptól kezdve, a sivatagi meleg enyhült. A tél is talán kedvesebb lett az udvaron. A nehéz érzések porszemnyit veszítettek a magas hegybe bújt testükből. Érzelemáradatok enyhültek, könnyek száradtak, és az álmok, talán színesebbek lettek. Minden elfogadóbbá vált. A lélek alatt a folyós beton, homok lett. Néha-néha nem ingatag. Hosszú idő után, nem csak állandó szédülés lett a létezés, hanem támasz, a jövőre?

A farm is más színbe festett. A kakas sipákolása, állandó zaja, már nem sértette annyira a fület. Hiszen megmutatták, hogy terhek sikolyai azok. És ott a kos. Nem kanos ő mindig, csak a birka szerelme állandóan kritikával illette, és ő meg akarta mutatni: ő tud, ő akar. Mivel szóval nem hatott, fejjel ment...a falnak. No és a hangyák. Akik valahogy csak nem akartak lakást építeni. De nem azért, mert lusták, csak nem felhőkarcolóra vágynak, hanem egy kicsike kis takaros otthonra. De miért nem hiszi el senki a vágyat? Miért baj, hogy nem azt álmodnak, mint a csatlósok, akik beállnak a sorba, és húzzák, vonják, rakosgatják egyre magasabbra azokat a téglákat.

Társ lett a kis állatokból és vigasz a vadakból. Nem volt különbség innentől faj-faj között. A szív is ledobta láncait, a falakat leoldotta a retináról a megértés, és értelem érződött, nyitottság mindenben. Az elmék zavaros kapujánál fény indult. De a bogár már nem félt. Óvatosan, de lépett. Nem tudta mi várja, de azt tudta, menni kell.