1. fejezet

Esős este volt. A cseppek puhán verték a házak kies tetőhalmazát. Kicsit lelassult minden, ahogy a lámpaoszlopok fénye, szaggatott vonalakban úszott.

Sara az esernyő védelmében gyors léptekkel sietett kinyitni a bejárati ajtót, és közben mérgelődött, hogy a napi események után, még az eső sem hagyja nyugodtan hazaérni. Belépett a nappaliba. Levette a vizes ruhákat, felkapta a kedvencen nyúzott melegítőjét, és töltött magának egy vodkát, amit már hónapokkal ezelőtt kapott Johntól, a 10. házassági évfordulójukra.

Ahogy a pohár kiürült, szemeiben könnyek jelentek meg. Nem akart sírni, de nem bírta visszatartani az érzést, ami kitörni készült már hosszú ideje, mint a rég szunnyadó vulkán, valahol az Olasz tengerpartoknál. Próbált erősen talpon maradni, próbált nevetni és menni, csinálni, mert nem akart sajnálatot. Nem akarta, hogy aggódjanak érte. Nem akarta. De most eljött a pillanat, amikor felismerte magában, mennyire nehezek a napok, és mennyire céltalanok az órák, amit John nélkül kell megélnie. Sírt. Hangosan zokogott. Siratta a szerelmet, a nevetést, a boldogságot, az együtt töltött szerelmes órákat. A párás pohár, kiüresedett, amikor a cicája dorombolva, csábosan jelent meg, és ült le a lábához, mintha azt akarná, most velem foglalkozz. Olyan átnézően. És ez életében először mogorva érzésekkel töltötte meg a nappali bútorait, falait, mindent. Nem akarta a macskát, Kázmért!

A hálóba menekült, mintha azt keresné, hol talál nyugalmat. Leheveredett az ágyra, a párnákat a feje alá gyűrte, megtörve a tökéletes beágyazás képét, és a gondolatait szabadon elkezdte kiengedni, csendben…

15 éve találkoztak Johnnal. Az apja, Thomas Parker -a Reklam Holding vezetőjének- céges partiján. Első látásra beleszeretett a férfiba. Remegett, amikor Thomas vigyorral az arcán, az új Pr. szakemberként mutatta be a fiatal lánynak. Aztán magukra hagyta a fiatalokat, mert még sokakat kellett széles mosollyal köszöntenie. Elvárás, de nem teher. Igyekezett mindenkit maximális figyelemmel fogadni. Ami körbenézve lehetetlennek tűnt, mivel a bejáratnál egyre csak sokasodott az érkező vendégsereg. John és Sara „egyedül” maradt.

Emlékezetes pillanat volt, amikor a fiatal férfi, a húsz éves lányt, pezsgővel kínálta. Annyira reszketett, mint macska,  amikor  víz éri a szőrét.

-Nagyon szexi a ruhád. Jaj, csak nem megütötted magad? –kezdte a beszélgetést meglepődött szemekkel John.

-Nem! Miért? –nézett értetlenül a lány.

-Mert nagy seb tátong hátul, a térdhajlatodban.

Sara zavarában azonnal oda kapott, és kínlódva nyugtázta magában, ez bizony nem seb, hanem egy hatalmas luk, ami biztos akkor keletkezett, amikor otthon a gardróbba válogatta melyik cipőjét válassza a ruhájához. Van egy élesszélű fatartó doboz, a cipőszekrény mellet, amibe notoriusan beüti vagy a térdét, vagy a lábát, vagy forduláskor…

-Az nem seb. Kiszakadt a harisnyám…-jegyezte meg vörös pírrel az arcán.

-Ez a legszebb szakadás, amit életemben láttam, és annak csak örülni tudok, hogy nem egy tátongó seb, amit baleset okozott. –nevetett John

Sara a helyzet súlyát lenyugtázta magában, és ahogy a férfi szája sarkában kaján vigyorjelent meg és tekintetük összetalálkozott, nevetnie kellett. Nevettek. Elmúlt a szégyene és már nem is érdekelte a luk. John érdekelte. A kék szemei, a tökéletes teste, ami szinte rajzolt formában emelkedett és simult bele az Armani öltönybe. Beleszeretett. Teljesen.

Ebben a pillanatban egy lágy zeneszó ölelte meg a pillanatukat.  A zenekar tagjai szerelmes dallammal kezdték betölteni a fogadót, a színpad előtt, sorban táncolni kezdtek a vendégek!

-Szabad egy táncra, hölgyem? –fordult Sara felé a férfi, szemeivel lépésre bátorítva a zavart lányt.

-Oh..ööö…szívesen.

És elindultak a színpad felé.

2. fejezet

Az első tánc, és az első csók emlékét az telefon éles csörgése zavarta meg. Sara hirtelen a jelenbe találta magát. Pedig úgy szerette volna még Johnnal a közös táncot. Erre anyukája aggódó hangja hallatszódott idegesítően a telefon hangszórójából:

-Sara! Ott vagy kicsim? Mama vagyok! Hívott Dr. Stuard! Megint nem mentél el hozzá! Légy szíves vedd fel a telefont! Beszélnünk kell. Aggódok.

Sarah 34 éves volt, sikeres üzletasszony, férje 37, az angol médiapiac ismert vezetője, amikor megtudták, gyermekük születik. A váratlan hír boldogsággal töltötte el a szívüket, mivel hátuk mögött volt 10 év keserves próbálkozás. Elfogadták, ha szerelmüknek gyümölcse nem születhet a sikeres életükbe, meleg otthonukba, szerelmes karjaikba. Együtt maradnak és előre néztek.  Lesz, ami lesz alapon. A terhesség előre haladásával, amikor kiderült, hogy kislányuk lesz,  a Sara nevet választották  neki, és eldöntötték, hogy ezen az egyedi néven anyakönyveztetik. Az egyik barátjuk magyar feleségét hívták így, és a jelentése és egyedisége is ösztönözte őket erre a döntésre. Első perctől, ahogy kislányuk megszületett, tudatosan és szeretettel nevelték, támogatták, hogy élete boldog és kiegyensúlyozott legyen. Támogatták a tanulásban, és akkor is, amikor Johnnal összeházasodtak. Mellette voltak John autóbalesete után, és akkor is, amikor két hónapja megtudták, a lányuknak súlyos szívbetegsége van, ami azonnali műtétet igényel. De zárt ajtókba ütköztek, amikor lányuk közölte, Isten karjaira és döntésére bízza az életét, mert hiányzik neki John. Valahogy mégis sikerült meggyőzniük, hogy vesse alá magát a műtétnek. Eért döbbent meg, amikor az orvos felhívta, hogy a lánya nem ment be hozzá a szükséges vizsgálatokra, és hogy megbeszéljék a további lépéseket.

-Hallo mama!- szólt halkan anyjához.

-Kicsim? De jó, hogy felvetted. Nem gondoltad meg magadat? Megbeszéltük, azt hittem komolyan gondolod, hogy meg akarsz gyógyulni. Történt valami? Az idő nem végtelen, döntened kell. Ne várj, kérlek. Stuard doktor azonnali műtétet javasolt. -szólt ellentmondást nem tűrő hangon lányához.

-Mama. Nem akarok műtétet. Hiányzik John. Vele akarok lenni. Hát nem érted? –kérdezte fájdalmas hangon a lány.

-Nem kicsim! Nem dönthetsz így. Az élet sajnos ilyen! Élünk, és meghalunk. John is azt akarná, hogy élj! És mi is! Hát nem érted? –kérdezte Sarah elcsukló hangon.

-De értem. De nem akarok élni mama. Nélküle nem. –suttogta, és letette a telefont.

Anya és lánya is zokogva fejezték be a beszélgetést. Mindkettőjüknek fájt. Saranak John hiánya, Sarahnak pedig,  hogy elveszítheti, ami a legértékesebb számára egész életében, a lányát. És mindketten küzdöttek magukkal. Élet és halál küzdött egymás ellen, a Világban, ami percenként változik körülöttük. Egyikük sem értette, hogy történhet minden ilyen rosszul. Anya és lánya elvesztették hitüket.

3. fejezet

Sara ezen az éjjelen sokat forgolódott. Nem bírt az emlékektől szabadulni. Folyamatosan azt kérdezte az éjszaka fényétől, ami az ablaka sarkában gubbasztott

-Miért? Miért halt meg John! Miért nem halhattam meg én is! Miért tetted ezt velem Istenem?

10 óra tájban a postás ébresztette. Ajánlott levelet hozott egy barátnőjétől Lucytől, aki Norvégiába költözött a férjéhez, és hetente élménybeszámolóval árasztotta el a postáját. Csillogó szemekkel nyitotta ki a borítékot. És olvasni kezdett:

„ Sara! Remélem már ideges vagy, hogy megint írtam. Hihihi. Képzeld. Tegnap voltunk egy fesztiválon (amikor megkapd, már vagy 3 napja), és nagyon jót táncoltunk. Egyszer csak eltűnt az én drágám..és mit látok, egy nagymellű szőke rémálom cafkával enyeleg egy félreeső boxban. Nem kiabáltam, nem rendeztem jelenetet, de bosszút forraltam. Nem csókolóztak, meg semmi, de mégis…hogy merészeli?! El is kezdtem reggel. Nem főztem kávét, nem csináltam omlettet, nem öntöttem neki narancslevet, és nem szóltam hozzá. Sara! Láttad volna a fejét! Annyira bánt mindent! Szoríts (neki), hogy törjön be, mert nem tudja, hogy ki fordulnék magamból…ugye érted!?Jaj, most egyenlőre, rólunk  ennyi. És mesélj. Mi volt a dokinál? Mikor lesz a műtét? Akkor hazautazok, ugye tudod. Már alig várom, megírd a fejleményeket. Sokat gondolok rád. Nagyon hiányzol drága barátnőm. Erőltesd meg az újaidat, és magadat, és várom a leveledet, mert két hete néma vagy! Eltört a kezed? Akkor szoktál ilyen lenni, amikor behisztizel. Úgyhogy ne hisztizz. Mit szólna John, hogy nem írsz nekem? Nevetne, de nehogy megpróbálj most kinevetni!  Szeretlek és várom soraidat! Mary Ui.: Kaptam egy virágcsokrot. Gyönyörű. Majd legközelebb küldök róla képet! Csak hatottam a dolgok menetére! Nem? Szia édesem! Csókolom a családot is!”

Sara visszatolta a levelet a borítékba, és a zuhanyzóba ment. Fel akart frissülni. Ezért teleengedte a kádat a kedvenc méz-menta habfürdőjével, és elmerült a habokba.

-Nem, te csinálod! Én fáradt vagyok! -nevetett John.

-Mindig ez van! Ellazulunk, és utána tőlem várod a vacsorát. Ha tudtam volna, tudod, hogy hozzád sem megyek!? Armany öltöny, pezsgő, vigyorgás! Te hazug! Jól elcsábítottál, és most elvárod, hogy ismét téged csábítsalak én is! Ne nevess! Rendelj egy pizzát! –tette a sértődöttet Sara.

Sokat lazultak a nap végén és utána gyorsan megvacsoráztak. Nevettek, beszélgettek. Sara a magányt érezte, és a hiányt, a boldogtalanságot. Hallani akarta és látni. Hogy mellette legyen. Az emlékekbe merülve egy korgást hallott. Kázmér beosont a kád alá, és olyan hangosan korgott szegény macska gyomra, hogy nem akarta elhinni. Eszébe jutott, hogy már két napja nem adott neki enni. Gyorsan megtörölközött, felöltözött, fogta a macskát, és enni adott a piros tányérjába, amin fekete hímzett betűkkel ez volt olvasható: Kázmér, aki rosszabb, mint Garfield.

Magának is összedobott egy szendvicset, egy kis kenyérbe mogyoróvajat kent, és jól megpakolta baconszalonnával. Nagyokat nevetett közbe, mert John szavai csengtek a fülében:

-Hogy vagy képes ilyeneket megenni!? Te egy kaja jing-jang vagy! Fúj!

Jóllakott, és a nappaliba ment, ahol a szekrényen meglátta a fotóalbumot. Leült a fotelbe és megsimogatta a vörös bőrkötésű borított. Kázmér jóllakott dorombolással jelezte, hogy köszöni a kaját, felvette szelíden az állatot, megsimogatta:

-Gyere, Kázmér! Nézzük meg.

4. fejezet

Az album első oldalának anyaga, eltért a következő mattos fényűekétől. Fehér selyemnek tűnt, nem is lapnak, és a színt, egy vörös tintaírás díszítette, köszöntve a várható emlékeket:

„Most valóság lesz minden édes remény, mely ott él a szív rejtekén, az élet és szerelem tárt karokkal vár, s hogy szép lesz-e csak rajtatok áll.”

-Induljunk már John! Te most nem nézheted meg! Vár az autó. Nyugalom fiam! Fél óra, és láthatod?-Győzködte  Thomas.

-Jó! Jó! Jövök már!

(Thomas el sem hitte, hogy sikerült a szerelmes férfit betámogatni a templomba!)

-Dicsértessék, Mark atya!

-John, Thomas! Mindörökké Ámen! Akkor elkezdhetjük?

-Igen atyám!A lányok bármelyik pillanatban itt lehetnek.- válaszolta az örömapa, kicsit bizonytalan hangon.

A templom padjai teljesen megteltek a vendégekkel. Családtagokkal, rokonokkal, nagyszülőkkel és a cég meghívottjaival, és azok családtagjaival. Mindenki izgatottan várta a menyasszony érkezését. Thomas kicsit feszülten próbálta nyugtatni magát, mint ahogy teszi mindig, amikor felesége, és lánya késik. Nem volt meglepve. Ebben a pillanatban egy fekete Mercedes fordult be a templomkertbe. Sara kiszállt. A gyenge szél ruhájának uszályába kapott, és remegő lábakkal elindult a bejárathoz. Mellette anyja, aki apjával azonosan, könnyekkel küszködve kísérte egyetlen gyermekét Isten (és a többiek) színe elé.

A lány arcát egy visszafogottan gyönyörű fátyol takarta. Ruháján a gyöngyök csillogva emelték ki alakja tökéletes formáját. A cipője könnyed kialakítása biztosította, nehogy baleset érje, amikor felvonul a násznép előtt. Megállt a kapunál, és felnézett a puritán falakra, megnyugodott, ahogy megszámolta az üvegfestéses szent képeket ábrázoló színes ablakokat. (mint kiskorában, amikor a vasárnapi mise kezdetét várta) Lelkét öröm járta át, mert magának tudhatja egyházának újabb szentségét is, a házasságét. Mély levegőt vett, kifújta, és bólintott a koszorúslányoknak, akik örömmel sorakoztak fel előtte, hogy indulhassanak. Megélni élete legnagyobb álmát, boldogságának beteljesedését. Kimondani Johnnak a boldogító Igent. Izgult, de nem félt. Mert biztonságban érezte megát.

-Kicsim? Jól vagy?-kérdezte Sarah, alig halhatóan lányát.

-Igen mama. Mehetünk. -jött a mosolygó válasz.

Az esküvő képei, Sara szívét változó hangulatba dobálták, nem győzött mosolyogni, és sírni. Kázmér jól tűrte, még azt is, amikor Sara néha kicsit erőteljesebben simogatta hátát. Az album utolsó képénél azonban arca fájdalommal torzult el. Lezavarta maga mellől, és könnyes szemmel nézte a fotót. Rajta egy piros Cadillac, mellette John, széles mosollyal, és fehér öltönyben.

-Szerelmem. Tetszik?-nézett John Sara szemébe?

-Lehetne fehér is.

-Jaj, ne csináld már. Én sem vagyok veled ilyen. Te és a szerelem után, ez volt életem következő álma. Nem kapkodtam el. Dolgozok, nem csallak meg, szeretlek, jó fiú vagyok, nem járok Casinoba, tehát ne cukkolj. Megérdemlem, hogy osztozz velem az örömömben. Hahó! Ez itt álmaim kocsija! Tessék nevetni! És most menjünk egy kört.

-Jól van! De érzékeny a nagy erős Tarzan! Uram! Be kéreckedhetek az autójába?

-Parancsoljon, asszonyom.- tárta ki mosolyogva szerelmének az ajtót.-Akkor öveket bekötni! Indulhatunk?

-Be nem kötöm. Egy utcányira? Engedd le a tetőt is, had élvezzem Susanék kertjének virágzó fáit! Vagy minek akkor ez a luxusautó, ha bezárkózva, beláncolva élvezed. Légy laza!-incselkedett a nő.

-Édesem. Igazad van. De aztán nehogy ki se akarj majd szállni.-figyelmezte asszonyát John, ellentmondást nem tűrő hangon. Mindketten nevetni kezdtek.

5. fejezet

Fékcsikorgás. Fémes csörömpölés. Aztán elcsendesült minden.

-John?! Hol vagy John?

De a férfi nem válaszolt. Hirtelen fájdalom hasított a lábába. Körülnézett, és egy teljesen összeroncsolódott autó látványa tárult a szeme elé. Füstölt. Felismeretlenül és élettelenül karolt a szomszéd fekete Saabjába. Mintha a két autó egy lett volna. Nem akart hinni a szemének. De hol van John. Mi történt?

-John?-kezdett fájdalmas hangon kiabálni a roncsok irányába, és próbált talpra állni, de nem volt ereje, kúszni kezdett. Minden egyes centiméter órahosszas küszködésnek tűnt. Úgy érezte, soha nem ér oda. Meg kellett pihennie, de az aggodalom egyre jobban elhatalmasodott rajta, ahogy haladt előre! Szirénahang hangját kezdte hallani.

-Kisasszony. Maradjon nyugton. Minden rendbe lesz. Balesete volt. Kérem, ne mozogjon.-mondta egy járókelő férfi határozott hangon.  

Óvatosan a hátára fektette a lányt, és folyamatosan beszélve bíztatta, hogy nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. Igyekezett úgy mellé ülni, hogy az ne lássa a roncsokat. Érezte, hogy nagy a baj, de a lány rémülete és fájdalma megerősítette döntését, hogy nem szabad neki a roncsokat nézni, és meg kell nyugtatni, amíg a mentők megérkeznek.

-Sara egyre fáradtabb lett. Mintha egy üres mezőn feküdne. Nem fájt már semmije. Hallotta a férfi szavait, de nem volt ereje reagálni. Johnt is elfelejtette. Furcsa nyomást érzett a mellkasában, de nem ijedt meg. Éppen elaludt volna:

-Kisasszony! Ne aludjon el. Meg tudja mondani a nevét? Kérem, válaszoljon!-ébresztette egy másik férfihang. Kinyitotta a szemét, és piros ruhás alak nézett a szemébe.

-Mentős vagyok! Segíteni fogunk. Nem lesz semmi baj. Nyissa ki a szemét, és ne aludjon el. Kérem! Meg tudja mondani a nevét?-bíztatta a mentős a lányt.

-Sara Parker-felelte alig hallhatóan.

-Sara Parker.

6. fejezet

A nő becsukta az albumot. Ez volt az utolsó emléke. A kórházban tudta meg, hogy elveszítette Johnt ebben a tragikus és váratlan balesetben, ami egy rövid kocsikázásnak indult, és ami nem tartott tovább tíz percnél. Eddig élvezhették az örömöt, mert egy meghibásodott furgon félbeszakította életüket, boldogságukat. Hirtelen termett előttük, nem tudta a férfi kikerülni. Nem mentek gyorsan, de az utca pont arra lejtett, ahonnan John az útra fordult, a frontális ütközés elkerülhetetlen volt.

Sara a férfi temetésére megerősödött annyira, hogy mankóval, de el tudta kísérni szerelmét az utolsó útjára. Miközben a sírba engedték koporsóját, a lelkében egyre nagyobb lett az önvád. Miért nem kötötték be magukat? Miért nem szorult ő is a fémek fogságába? Miért élte túl? És mi lesz vele ezután? Ki fogja szeretni? Ki lesz mellette? Ki várja haza.

Nehezen gyógyult. Éppen azon napon, amikor varratszedésre ment vissza, (az arcát amikor kirepült az autóból, egy aknakampó hasította fel, amit hosszas rábeszélés után plasztikáztatott) nagyon nehezen ébredt. Fáradtnak érezte magát. Nem használt a reggeli kávé, és a kedve is nagyon rossz volt. De muszáj volt bemenni a sebészetre. tíz órára várták. Lassan ment az autóval is, mert nagyon megfájdult a feje. Ahogy a kórház folyosóján lépkedett, hirtelen nyomást érzett a mellkasában. Mintha satuba fognák. Nem kapott levegőt. Egy nővérke ment mellette, akire ránézett, de már nem tudott szólni.

Az intenzíven ébredt. Sarah és Thomas is mellette ültek álmos és aggódó szemekkel fogták a kezét.

-Szia kicsim.-köszöntötte apja.

-Szia papa. Hol vagyok? Mi történt.

-Elájultál szívem. Jól megijesztettél mindenkit. De most pihenj. Itt vagyunk veled

-Elájultam? Igen? Elég vacakul ébredtem. Már emlékszem. A vérnyomásom biztos.-motyogta Sara alig hallhatóan.

-Kislányom. Találtak valamit.-folytatta Thomas a lány kezét szorítva. A szívedben a bal kamra nagyon nehezen dolgozik. Most kaptál gyógyszereket, megfigyelnek folyamatosan, de meg kell műteni.

Sara nem értette apja szavait. Fáradtan elaludt.

7. fejezet

Folyamatos nyűgnek élte meg az ájulás előtti napokat. Céltalannak és értelmetlennek látta a gyógyulást. Mert élt, John pedig meghalt. Nem akart létezni. Akik körülvették, és bíztatták, terhelték. Úgy érezte, senki nem érti meg. Egyedül akart maradni. Johnnal lenni. Ahogy dolgozni kezdett, csak rosszabb lett minden. Az asszisztense állandó figyelme is nyűg volt, mert idegesítette a sajnálata. A munka sem ment. Sorra csúsztak a határidős megbízások. Megcsinálta, de állandóan hiánypótlást, kiegészítést kértek. Vacaknak tűnt minden. Közben a felülvizsgálatok eredményei még tovább fokozták elégedetlenségét. Mert begyógyultak a sebei, és élhetett. Pedig nem akart. A kardiológus is folyamatosan (szülei kérésére) hívogatta, de nem akart engedni. Győzködték, vállalja a műtétet, és szedje a gyógyszereket rendesen. Szedte, de az igazi támasz, aki valóban ösztönözte volna, a sírkertben nyugodott, és mélyen égette minden emlék, szívének nyugalmát.

Hazudott anyjának, amikor megbeszélték, bemegy Stuard doktorhoz, és aláírja a műtétbe beleegyező papírokat, és kés alá fekszik. Pedig minden kilégzéssel inkább ellene mondott. Azt remélte, belehal.

Elhitette mindenkivel, jól van már, és élni akar, pedig amikor az arcát plasztikázták, úgy feküdt a műtőasztalra, hátha beleesik a bizonyos 0.01%-ba, akik nem élik túl. Amikor felébred, csalódottsága csak mélyebb lett. Mert nem halt meg, és az arcát sem csúnyította az éktelen seb.

Látta, ahogy a környezete minden mozdulata kihúzni akarná a koporsójából. Fájt neki, amit velük tesz, de a hiány, sokkal jobban, ami a lelkében érzett.

-Hallo. Dr. Stuard.

-Jó napot kívánok doktor úr. Zavarhatnám egy percre?

-Nem zavar asszonyom! Hallgatom.

-Akkor, a héten meg tudnánk beszélni a műtétet? Átgondoltam, és vállalom a műtétet, persze, ha csak ön is továbbra is így gondolja.

-Ennek csak örülni tudok! Kérem, jöjjön be pénteken 10 órára. És kitűzünk egy időpontot. Várom szeretettel. Hamar túlesik rajta. Nem lesz olyan szörnyű, amilyennek gondolja. De mindent megbeszélünk. Ne aggódjon! Viszont látásra.

De az időpont kitűzése gyorsan előreugrott, Sara rosszulléte nem tűrt további várakozást. Felgyorsultak az események. Az intenzíven, orvosi konzultációk sokasága azt az eredményt hozta, ami már régen várható volt. Minél hamarabb meg kell kezdeni a kezelést, aminek első lépése, a bal szívpitvar megműtése.

-Hallo, Sara vagyok.Tessék?

-Sara! Most beszéltem anyuddal! Ne hozz rám többé ilyen szívbajt!

-Ki vagy?

-Vicces vagy! Ki lennék?! Lucymaryd!

Egyáltalán nem örült skizoid barátnője telefonjának. Próbált érdeklődve figyelni szavaira, de alig várta, hogy letehesse a telefont.

Sikerült jegyet szereznem. Két nap és melletted vagyok. Nem akarok innen izgulni, meg megbeszéltük, tudod. Akarom látni a kába fejedet, amikor felébredsz. Nem hagyhatsz ki ebből a buliból.

-Komolyan? Örülök-hazudta, csakhogy megszabaduljon tőle.

-Igen. Két nap. Állítólag nem maradok le, mert pár nap múlva tolnak csak be arra a kényelmes ágyra. Úgy fogsz kinézni, mint a karácsonyfa, a sok cső rajtad, meg a tapacsok, ragacsok…jót fogunk nevetni utána. Tudod, mikor a vakbeledet műtötték. Jó, kicsit tovább fog tartani, de te ugyanaz a kába Sara leszel, amikor magadhoz térsz.

-Jó, hogy itt leszel. Igen, biztos jót nevetünk majd. Azaz te. Várlak.-mondta csendes semleges hangon Sara.

-Rendben drágám. Akkor megyek is most. Sok a dolgom még, meg vennem is kell egy pár dolgot! Puszi!

Végre maga maradhatott. Fáradt volt. Cikcakkoztak fejében az érzések, mint viharban a villámok. Szívébe ütöttek, hol lehűtötték, hol megégették. Álmossága eluralkodott rajta. Elaludt.

-Sara! Mi az, hogy nem vállalod el? Mi az, hogy nem akarod?

-John? John?

-Emlékszel szerelmem? Emlékezz! A nászéjszakánkon. Néztük a 60 randit. Miről beszélgettünk?

-Hogyha én esetlen, vagy dilis vagy beteg lennék, te akkor is mindent megtennél, hogy boldognak láss…

-És, erre? Elfelejtetted? Teher az élet? Nem érzel? Hazudtál nekem mondd szerelmem?

-Nem, nem John…miért vagy velem ilyen?

-Mert élsz, miközben úgy csinálsz, mintha meghaltál volna! Hazudtál. És sajnálod magad. Pedig örülnöd kellene. Mert emlékezhetsz, és élhetsz. Mert lélegezhetsz, mert láthatsz. Mert érezhetsz, mert szerethetsz. Mert egyszer boldog lehetsz. Mert elfelejted, hogy én nekem mindig az volt a legfontosabb, hogy boldog légy. Kinek lenne jobb, ha meghalnál? Hm? Nekem? Nekem nem. Mi még együtt leszünk, de nem most! Emlékezz erre…emlékezz-halkult el a hang.

8. fejezet

Sarah, Thomas! Gyertek be.-szólt ki az ajtóból Dr.Stuard. Foglaljatok helyet.

Pénteken 10 órakor megműtjük Sarat. Az egész folyamat várhatóan 4 órás lesz. Ezalatt a bal szívkamrán befoltozzuk a lukat. Az artériát is le kell fognunk, de a magas kockázat ellenére ne ijedjetek meg. Nagyon vigyázni fogunk rá. Ez már nem az első műtétünk. tudjuk, mit csinálunk, és azt is, mit csináljunk, ha probléma lép fel. Van kérdésetek?

-Volt már olyan, aki belehalt? Stuard. Tudod. Sara nekünk.

-Igen, volt. De Sara a legjobb állapotban áll a dolgok elé. Ha még sokáig várt volna a döntéssel, a kockázat nagyobb lenne. Én orvosilag úgy látom, nem lesz baj.

-Köszönjük.

-Akkor, ha nem sértelek meg titeket, most fontos konzíliumra várnak. Pénteken találkozunk. Minden rendben lesz.

Sarah, miután Sara szobája felé indultak, erősen férje karjába kapaszkodott. Félt. Féltette gyermekét. Nem hitte volna, hogy valaha ilyen nagy problémával kell találkoznia. A sok éves várakozás, és az azt követő évek után, számára nem ismerős érzések ébredeztek lelkében. A baleset után, már azt hitte, minden rendben lesz. És még abból az izgalomból sem tudott megnyugodni, máris a következő. Sara aludt, amikor mellé ült. Kihúzta az ágy alól a széket, és remegő térdeivel támaszt keresve, ráült. Nézte gyermekét. Ahogy aludt. Olyan egészségesnek tűnt. Megfogta a kezét, és lágy csókot nyomott a tenyerébe. Nem akarta elveszíteni. Addigra Thomas az ágy másik oldalán lévő székre ült, és gyengéden a szemébe nézett.

-Nem lesz semmi baj! Sara erős. Ne aggódj. Szabad kezével megfogta a kezét, és hüvelykujjával simogatni kezdte tenyerét.

-John! Miért mondod ezt? Hát nem érzed, hogy belehalok a hiányodba? Hogy szerelmed tűzének hiányába égek?

-Sara! Amit ketten megéltünk, az maga volt a csoda. Minden pillanat és óra, a nap és évek a boldogságunkat erősítették. Szerettük egymást úgy, ahogy Isten megteremtett minket. Nem voltak titkaink. Mert barátok is voltunk. Mint a mesékben. És azt várod, én most akarjam megfogni a kezedet. Amikor te élsz? Én azt szeretném, hogy úgy élj, hogy benned éljek. Hogy emlékezz. Érted szerelmem?

-John. Maradj még, kérlek! Ne menj el! Nem tudlak elengedni! John. Veled akarok lenni.

-Sara. Egy kapu előtt állsz. A kapu számodra megoldást hozhat, de életet nem. Jól gondold meg, belépsz-e rajta. Onnan már nincs vissza. Kicsim. Veled vagyok mindig. Érezni fogod kezem érintését, és látni fogod a tekintetemet. De nem élheted azt az életet, ami nekem volt rendelve. Nem haragudhatsz, és nem okolhatsz. Ennek így kellett történnie. Én azt szeretném, ha boldog és egészséges lennél a tökéletes testedben és lelkedben, a virágzó szívedben, és abban a szerető környezetben, ahol életed értelme megfogant. Veled leszek, mindig szerelmem…

-John!?!!?- kiáltott fel Sara.

Sarah felriadt a csendes könnyezésből lánya hangjára, és Thomas is rémülten nézett. 

-Kicsim. Itt vagyunk. Mi a baj? John? John nincs itt szívem. Mama vagyok. És itt van papa is. Nyugodj meg.

-Mama. John meghalt!

-Tudom. Sírj csak drágám. Sírd ki magad. Itt vagyunk. Szorítsd a kezem! Sírj nyugodtan.

-Mama. John meghalt. Nekem élnem kell.

Fájdalmas zokogás törte meg a szoba falait. Mindhárman sírni kezdtek. A felismerés könnycseppjei gurultak a semmibe, megkönnyítve a lelkeket, amikben gátak tornyosították maguk mögé az igazság tavait.

9. fejezet

Másnap már mindenki izgult a várható műtét miatt. Thomas nem evett egész nap, és Sarah meg azon gondolkozott, talán jót tenne, ha hazamenne, és felfrissítené magát egy gyors zuhanyzással. De csak nem akart elindulni. Percenként csörgött a telefon. Ki hogy van, nincs-e szükség valamire, stb. Sara viszont nem hangoskodott, de nem is szomorkodott. Még ő biztatta a szüleit, amikor láthatóan, kezdtek egyre idegesebben viselkedni.

-Mama. Menj haza nyugodtan. Mire vársz? Csak holnap visznek. És visszafelé hozz valamit papának enni, mert nem akarom, hogy mellém ájuljon. Hogy szedném fel a földről?

-Akkor, majd jövök –búcsúzott Sara, nyitva a szoba ajtaját, engedve lánya noszogatásának. De a kilincsbe kapaszkodott valaki a túloldalon.

-Na, engedd már el-szólt egy ismerős hang az ajtó mögött.

-Sara! Megjöttem. Időben vagyok, mert én, amit akarok, az úgy is lesz. Na? Mi a helyzet? Csak nem idegeskedtek?-szólt nevettetésre késztető hanggal, a skizoid nő, Lucymary.

-Lucymary? Nem azt mondtad, kora este érkezel, és reggel jössz csak?- értetlenkedett Sara

-De! Hazudtam

Thomas és Sarah is üdvözölte lányuk barátnőjét. És fellélegezve mindketten adtak maguknak egy pár órát, mert nem lesz egyedül aggodalmuk tárgya. Hazamentek.

-Na mesélj! Akkor holnap lesz a buli?

-Igen, tízkor. Kb. négy órás lesz.

-Úgy örülök, hogy nem makacskodtál, mert jó nagy galiba lehetett volna belőle.

-Én is.

-Hoztam neked valamit-nyúlt a táskája felé, és egy aranyos, de rettenetesen kopott plüssmacskát adott Sara kezébe- emlékszel?

-Lucymary. Hihetetlen. Ez? Ez az, aminek gondolom?

-Az, megvarrtam. A két kezemmel. Látod? Még bele is sérültem. Az újaim úgy néznek ki, mint egy szita! El akartam hozni. Tudom, jobban jött volna valami finom süti, de mivel ma már nem ehetsz, gondoltam ezzel leplek meg. Meg amúgy is. Attól csak elhízik az ember!

Úgy 12 évesen Lucy tüdőgyulladást kapott. Kórházba került. Pár nap után rosszabbodni kezdett az állapota, lélegeztető gépre tették. Nem sok jóval bíztatták az orvosok a szülőket. Látogatót sem fogadhatott a szülein kívül. Ezt Sara nehezen viselte. És úgy érezte, ha nem láthatja, nem lehet mellette, belehal, vagy ő, vagy kis barátnője. Kitalálta, hogy a kedvenc kabaláját beteszi mellé, mert biztos érezni fogja, és jobban lesz tőle. De ha nem mehet be hozzá? Az snassz, ha odaadja anyukájának. Neki kell mellé tenni. De hogyan? Hát kitervelt valamit.

Egyik reggel iskola előtt beosont a kórházba, elbújt az intenzív osztály bejáratánál, mert eszébe jutott, hogy minden reggel fél nyolckor kitámasztják az ajtót, hogy a használt flakonokkal, csövekkel, ampullákkal, zacskókkal teli fém keretes szemétgyűjtő kocsit, kitolják a reggel érkező szemétszállító furgonra. Az egész művelet kb.2 percig tartott, de bőven elég időnek tűnt ahhoz, hogy beosonjon barátnője mellé. Így is volt. Álmos szemekkel, és tele izgalommal várta az ajtónyitást. Gondosan megvárta a pillanatot, amikor nem látják meg, és már be is osont. Megállt az ágy mellett, szomorúan nyugtázta magában, hogy Lucy rosszul néz ki. Megfogta kis barátnője kezét, és a füléhez hajolt:

-Most nincs időm magyarázkodni, de jó, ha ez itt van veled. Tudom piszkos, és hát már inkább teve formája van, de a kedvenc macskám. Mindig cukkolsz vele, hogy égő, de én iderakom melléd, hogy vigyázzon rád, és érezd, veled vagyok. Meg kell gyógyulnod.

-Kisasszony! Hát? Maga mit keres itt?- szólt rá az ügyeletes takarítónő, miközben szemei szikrákat szórtak-kinek magyaráz! Ide nem szabad bejönni!

De nem felelt és választ sem adott. Terv kivitelezve. Kiszaladt.

Lucy is jobban lett napról napra, és lassan hazaengedték. Amikor barátnője elmesélte, milyen izgalmak árán sikerült becsempészni mellé a cicát, ledöbbent. És büszke volt, hogy milyen ügyes és bátor lány Sara. Egy valamit azonban nem értett.

-Miért nem adtad oda anyunak? Nem lett volna könnyebb?

-Nem, az olyan snassz lett volna.

A cica Lucynél ragadt. De a kutyája egyszer megtalálta, és eljátszadozva vele, kicsit megtépázta. Igyekezett titokban tartani ezt az esetet, de kiderült. Sara nem haragudott, inkább ő érzett hiányt magában, hogy jobban meg kellett volna becsülnie, ezért eltervezte, egyszer megvarrja. Nem nagyon állt neki, de Sara komoly betegsége mielőbbi varrást tett szükségessé.

-Lucy. Nagyon köszönöm. Nem gondoltam volna.

-Mit, hogy megcsinálom? De én megcsináltam. Mert most neked van rá szükséged! Tudod milyen sokkot kaptam, amikor magamhoz térve megláttam az ágyam mellett. Ha nincs ott, talán lábra sem állok - mondta nevetve- Gondolj bele! Most, majd te is átérzed. Hamar hazakerülsz. Ígérem.

-Kázmér nehogy megtudja! Csizmát húzna, és világgá menne. Maga mellé tette a rongyos cicát, és hallgatta a beszámolókat, amiket már olvasott. Jól érezte magát. Hosszú idő után nem John hiánya töltötte be a szívét. Hagyta, hogy Lucy nevettesse. És nevetett.

10. fejezet

Péntek reggel Sara az eső hangjára ébredt, ami élesen kopogott az ablakpárkányon. Nem jól aludt, de az izgalom, ami növekedett a gyomrában, kiverte az álmot a szeméből. A folyosó órája jelezte, 5 óra. Még pont ennyit kell várnia, amíg a műtét kezdődik. A kórház is ébredezni kezdett. A nővérek végezték a szokásos vérvételeket, és észre sem vette, hogy az óra mutatója a nyolcasra ért. A vizit hangulata ébresztette a valóba, hogy lassan érkezik a félelmetes beavatkozás.

A bizonyos álma után nem találkozott már Johnnal. De hiába is küzdött az érzéseivel, lelkében érezte, John üzent neki, és támogatja, és azt szeretné, akarjon élni. Várt erre. Hogy mellette legyen. Hogy érezze a bíztató szeretetét. És elméjében új fénysugár ébredt. Hogy igen, neki folytatni kell, mert John is ezt szeretné. A hiány, amit érzett átalakult benne. El kell engednie a nyomasztó önvádat, és a halálvágyat.

A vizit után megérkezett Sarah, Thomas, és Lucymary is. Nagyon feszültek voltak.

-Szia kicsim. Meg voltak a vizsgálatok? Tudtál pihenni? - köszöntötte anyja- Izgulsz?

-Nem is annyira. Nem vészes. Csak már szeretnék túl lenni rajta. Innen már nincs visszaút. – válaszolta csendesen és mosolyogva – Érzem, hogy nem lesz semmi baj. Ugye azért ti is tudtatok pihenni?

-Persze. Reggel mama csinált egy extra meleg szendvicset. Szerintem, azt hitte vendégek jönnek, mert az adagot mikor megláttam, azt éreztem, ha megeszem, belehalok. Még jó, hogy jött Lucy, mert egyedül nem bírtam volna megbirkózni vele. –mesélte nevetve Thomas

-Nagyon finom volt, és hatalmas adag! Jól is laktunk! –bólogatott pimasz barátnője

-Látod kislányom milyenek velem? –értetlenkedett Sarah- Ennyire becsülik a gondoskodást. De ha jobban leszel, neked is hozok.

Sara a nagy mesélés közepette kicsit elgondolkozott. A szoba megtelt élettel. És furcsa érzés kerítette hatalmába. Hogy mennyire nem vette észre őket. Szomorú lett. Hogy el akarta veszíteni egész élete értelmeit. És magában imádkozni kezdett. Kérte az Istent, hadd maradjon velük, és kérte, ha másképp dönt, adjon nekik erőt, hogy el tudják viselni a fájdalmat.

-Kisasszony! Indulhatunk? – érkezett dr. Stuard – Sarah, Thomas, ne izguljatok. Nyugodtan leülhettek a műtő elé. És nem lesz semmi baj. Vigyázunk rá.

Sara ágyán az oldalsó támaszokat egy erős beteghordó fiú felhajtotta, és kitolta a szobából a lányt. Elindultak a műtőbe, ahol már várta az orvos csapat, az anesztes, és a nővérek, hogy segítsenek a beteg szívén.

-Mama, papa, Lucy! Nemsokára találkozunk! –búcsúzott könnyes szemmel szeretteitől

-Várni fogunk, és te csak aludj egy jót – köszönt el lányától Sarah, megszorítva a kezét, és egy gyenge puszit adott a homlokára – Légy ügyes. Szeretlek!

-Sara! Ha gáz van, ne felejtsd el, mi itt vagyunk, és alig várom, hogy felébredj, és nevethessek a fejeden! Szeretlek drága barátnőm, nyugi vigyázok anyudékra.

-Kislányom! Erős vagy, és mi várunk itt kint! Szeretlek! –búcsúzott Thomas is

Az ajtó kinyílt és a szoba kiürült. Elérkezett a pillanat. Amitől félt. De érezte, a következő órák az új élete kezdetét fogják jelenteni.

11. fejezet

-Kisasszony? Elkezdhetjük? Mit szólna egy kellemes muzsikához? Zenével könnyebb dolgozni, és aludni is. De ideges tetszik lenni? Csak nem izgul? Nézzen csak körül. Dr. Lambert álmos arca ijesztette meg? Ő együtt érez a pácienssel. Ugye doktor?

-Igen, ne csak ők aludjanak. De általában felébredek,  ha végeztünk. Szóval aggodalomra semmi ok.

Sara felnevetett. És a szobában lévők is. A háttérben megszólalt a zene, a maszkok alatt az orvosok huncut szeme rajzolódott ki. Megnyugodott, amikor meglátta bennük a fényt. Észre sem vette, hogy letakarják a zöld fóliával a testét. Már nem idegeskedett. Bízott.

-Akkor most számoljon háromig.

-Egy….-elaludt.

-Uraim, hölgyeim! Kezdhetjük! Szikét.

Mint egy operában, amikor a karmester vezénylésére a terem megtelik a tökéletes zenével. Minden és mindenki egymás alá adja a hangokat. Amiből a végén hatalmas csoda születik. Lágyan, és erősen. Együtt.

-Érfogót kérek. Eljutottam az artériáig. Törlést. Látom, most egy függőleges bemetszés. Dr.Katy. Fogja le. Úgy. Most törlést.– és az opera folytatódott.

Minden a terv szerint alakult. Sara vérnyomása, és keringése is jól tűrte a megpróbáltatást. Amikor az artérián egy bemetszést csinált a sebész, az egyik medikus hangosan megszólalt:

-Esik a szatja doktor! –várta az utasítást.

-Igen, látom. Vérezni kezdett. Azt hiszem egy vérrög. Érfogót! Hármast! Törlést! Nagyon vérzik.

-Tahikard!

-Lépjenek hátra. Újjáélesztjük. Kérem a tompókat!- Fogta őket, a nyitott mellkasba helyezte őket a szív köré. És bumm.

-Semmi, tahikard továbbra is.

-Töltés kétszázra! –kiáltotta az orvos izzadt homlokkal. -Gyerünk Sara! Jöjjön vissza! Ne tegye ezt! -És bumm.

-Tahikard!

-Töltés háromszázra gyorsan!

-Színusz ritmus. Visszajött. Keringés rendben.

-Akkor folytassuk. Mindjárt kész…

A műtő előtt Sarah teljesen összeomlott. Már 5 órája tartott a beavatkozás, és senki nem szólt, mi ennek az oka. Lucymary és Thomas is nagyon zaklatottan várta a percek múlását, amik súlyos óráknak tűntek. Állandóan figyelték az ajtót. De senki nem jött. Egyik irányba sem. A tehetetlenség, és az aggodalom elhatalmasodott bennük. Nem mondták ki egymásnak, de bajt éreztek. Nagyon nagy bajt. És vártak. Türelmetlenül és kétségbe esve. A csodára. Bármire. Ebben a pillanatban egy maszkos műtősnő rohant ki a folyósora. De mire szóltak volna, már el is futott. Nagyon kétségbeestek.

-Thomas. Valami baj van.

-Nyugodj meg Sarah. Nem lesz semmi baj. Ez természetes. Nyugodtnak kell maradnunk.

-Igaza lehet Thomas, valami baj van, –mondta Lucymary, mélyen a szemébe nézve- hova ez a rohanás? Miért nem jön senki szólni? Nem szabadna ezt mondanom, mert nem ezt ígértem, de ez nem tetszik. Valami nincs rendben.

-Ne idegeskedjetek már lányok! Sara erős! Az én lányom nem fog meghalni egy műtőasztalon! Fejezzétek be. Ha visszajön az a hölgy, megkérdezzük. - de ahogy a mondat végére ért, az emlegetett elszaladt mellette, és szó nélkül otthagyta őket a váróban. Egyedül maradtak.

Az ajtó fölötti sárga keretes fali órán pontosan 16 óra volt, amikor megérkezett Stuard.

-Végeztünk. Sikerült a műtét. A részletekről később szívesen tájékoztatlak titeket. De sajnos van egy rossz hírem is. -nézett Sarah szemébe- Sara kómába esett. Valószínű a nagy vérveszteség miatt. Sajnos a műtét utolsó harmadában erősen vérezni kezdett, és a klinikai halálból sikeresen visszahoztuk, tovább folytattuk, de a végén, az altatóorvos nem tudta felébreszteni. Sajnálom. Volt már ilyen esetem, és csak bíztatni tudlak titeket, mert a szíve tökéletesen működik, így minden esély megvan arra, hogy felébredjen.

Thomas feleségét támogatta, Lucy félrevonult, és keservesen sírni kezdett. Érezték, hogy nagy a baj. De erre nem számítottak.

-Bocsássatok meg. Most átszállítjuk az intenzívre, és ha gondoljátok, akkor megnézhetitek. Egy kérésem lenne. Ne veszítsétek el a reményt.

-Köszönöm doktor. Köszönjük. –válaszolt keservesen Thomas.

Két óra is eltelt, amikor jelezte a nővér, hogy bemehetnek hozzá. Illedelmesen győzködték a másikat, ki kezdje a látogatást. Mintha félnének, mintha nem akarnák látni. Az erő fénye kicsit kihunyt a lelkükben, a pillanatnyi sokk, ami fogadta őket, kicsit csitulni látszódott, de mégis, valami megváltozott. A szemük duzzadtsága, és ahogy egymásba ölelkeztek, arra hasonlított, mint amikor a remény mezőinek virágait, felkapja és széttépi egy hirtelen érkezett hurrikán, ami mögött csak a mező romos homoktengere marad.

Sarah volt az első. Remegő anyai szíve félelemmel indult lányához. Fogta a védőruhát, belebújtatta reszkető testét, és lesütött szemmel követte a nővérkét. Ami ezután következett, arra nem volt felkészülve. Sara csövekkel, és csipogó gépekkel, lélegeztető tubussal a szájában feküdt a hideg, és ijesztően szürke falú elkülönítő szobában, az ablak melletti ágyon. Feje fölött egy neoncsöves lámpa pislogott, még jobban eltorzítva a hangulatot. Ahogy könnyeivel küszködve közeledett felé, kirajzolódni látszott nyugodt teste, fehér lepedővel letakarva. Nem tűnt betegnek. A lélegzete sem hallatszott, csak a gép, ismétlődő susogása tudatta, hogy él. Nyugodt arcát a cső megtörte, de arcvonalai nem változtak. Sarah nem akart hinni a szemének. Megfogta a kezét, és sírni kezdett. Siratta a fájdalmat, a félelmet, amit eddig a pillanatig érzett. Mert, ahogy megérintette lánya kezét, már nem tartott a jövőtől. Úgy érezte, ez egy átmeneti állapot, és minden rendben lesz. Mert ezt hitte, ahogy nézte, érintette.

-Szia Saram! Mama vagyok. Tudom, hogy hallasz. Aludj csak. Sikerült a műtét, és biztos elfáradtál. Aludj hát, ameddig úgy érzed, én melletted leszek- a fehér lepedő szélét kezdte igazgatni- holnap reggel behozom neked a delfines takaródat, hogy szebbeket álmodj. És minden rendben lesz. Csak pihenj! Papa és Lucy is mindjárt jönnek. Szép álmokat!- köszönt el, és megpuszilta a homlokát. A várótérben, már beöltözve várta Thomas és Lucy. Mindketten kérdően néztek a szemébe.

-Ne aggódjatok. Rendbe fog jönni. Csak alszik.

Lucy bólintott, és elindult. Nem akart sírni, és talán ha akart volna, sem ment volna neki. Csendesen lépett be a szobába. Jó pár dolgon vannak már túl ők ketten, és ahogy meglátta, kezével az ajkához kapott. Szorongatta a nyúzott, szakadt cicát a kezében, torkában érezte minden szívdobbanását, és lassan az ágya mellé lépett. Nézte barátnőjét. Eszébe jutott, a bizonyos vakbélműtét. Körbenézett. Minden más volt. A sok gép, cső, ami testét csúnyította, zavarta.

-Sara! Itt vagyok. Most, mint mondjak? Örülök? Figyelj? Itt van Gabriel. Így neveztem el. Nem kértem engedélyt, hogy behozzam, mint ahogyan te sem anno. Na? Nevess már! Szólalj meg! Na?- nézte, és a cicát a lány feje fölé rakta, a neonlámpa tetejére. -Ő majd vigyáz rád! A név kötelezi! Sara! Ugye csak alszol egyet? Ugye nem hagysz magamra? Melletted vagyunk. Azt mondták, minden sikerült. Ha felébredsz, akkor pedig nevetünk egy jót. Sara. Ugye felébredsz?- szorította meg kezét- Igen. Te erős vagy. Fel fogsz ébredni. Tudom. Most megyek. De ne örülj! Holnap is jövök. Ma nálatok alszok, de ahogy látom, holnap is. Ha esetleg felébredsz, akkor átcuccolok hozzád, és elleszek Kázmérral. Sara? Hallod? Még Sue is puszil. Találkoztam vele a minap, meséltem neki, hogy műteni fognak, és megígértette, hogy átadom jókívánságait!- Sue a nem szeretett, beképzelt osztálytársuk volt. Mindennél és mindenkinél szebb, okosabb, ügyesebb. Ki nem állhatták ők ketten- Akkor majd mondom neki átadtam. Rendben? Sara! Most megyek. - köszönt el, és adta át a helyet Thomasnak, aki könnyes szemmel, és éles arckifejezéssel lépett be lánya szobájába.

Rögtön egy puszit adott a kezére. Nem nézett körbe, nem érdekelte semmi, csak Sara. Nézte és hangosan zokogni kezdett. Fájt, ahogy látja. Aggódott, hogy mi lesz. És csak sírt. Szorította a kezét, simogatta a haját, és lassan megnyugodott. A mindig határozott apa, aki életében már oly sok mindent elért, elgyengült, és félt. Féltette lányát, aki mindig csak a jóra és a többre ösztönözte. Akinek ő volt az első szava. Most is csengett a fülében, és látta maga előtt, amikor először mondta ki a „Papát”.

Sarah ebédet főzött, ő pedig egy sátrat állított fel neki a szobájában, és persze a kicsi lány, folyamatosan segédkezett. Adogatta, vagy elpakolta a kellékeket. Gagyogott, a kis saját nyelvén, jókat nevetve. Már majdnem kész is volt a nagy mű, amikor Thomas lánya felé fordult, és kaján vigyorral kérdezte tőle:

-Királynőm! A hajléka készen van! Megfelel? Így jó lesz?- nem várt reakció következett. Vékony hangon, édes szemekkel Sara felnézett rá, és megszólalt:

-Papa!

-Mit mondtál Sara? Mit mondtál?- kérdezett vissza boldog hangon a büszke férfi.

-Papa! –hallatszódott ismét

Boldogan kapta fel az alig 10 hónapos szőke kislányát a karjába, és kiabálta szerelmének:

-Sarah! Sarah! Hol vagy!?

-Thomas?- szaladt be rémülten a nő a szobába- Mi baj?

-Hallod?  Sara? Mondd még egyszer mamának is. Mit mondtál?

-Papa!- mondta huncut mosollyal az apróság anyjának is.

De az emlékkép itt vége lett. Egy kéz fogta meg a vállát! Gyengéden megsimította:

-Uram! Mára elég lesz. Kérem, lassan búcsúzzon el. Hosszú megpróbáltatáson van túl a kisasszony. Pihenésre van szüksége. Kérem.

-Rendben. Azonnal.

-Sara! Minden rendben lesz. Pihenj. Szeretlek!- búcsúzott el lányától.

Sarah és Lucy már várták. Mindhárman megnyugodtak egy kicsit. Bíztak, és reménykedtek, hogy rendbe lesz minden. Nehezen indultak meg, de most nem maradhattak. Végigmentek a hosszú folyosón, a betegvárón, ami üresen kongott, és kiléptek a kórház üvegajtaján. Az idő megjavult. Végre nem esett az eső. A szél is csak lágyan lengedezett. A kocsihoz mentek, beültek, és elindultak haza. Nem beszélgettek. Próbálták feldolgozni az elmúlt órák eseményeit.

12. fejezet

Két hét múlt el a műtét óta. Sara állapota nem adott aggodalomra okot -orvosi szempontból- de az adjunktusok, és professzorok tanakodva álltak ágyánál. Mi történhetett, és mi lehet az oka, hogy kómába esett? Mivel magyarázat nem volt, a szíve rendesen működött, és a keringése tökéletes volt. Mintha szándékosan aludna. Mintha valami visszatartaná a valóságba érkezéstől. Nem lehetett mit tenni. Csak ami orvosilag elvárható. Az állapotához képest kezelni.

Thomas, Sarah és Lucy, felváltva látogatták. Beszéltek hozzá, simogatták, emlékeket meséltek neki, vagy elmondták kivel mi történt aznap. Az ápolok is mindig megszólították, ha mosdatták, vagy infúziót cseréltek.

Eközben Sara mélyen volt. Egy olyan helyen, ahol senki sem zavarhatja meg gondolatai világát. Kizárta a külvilágot, magát pedig egy szobába űzte, ahol, mint egy film, újraélte a fájó vagy felemelő emlékeket. Álomfolyam keze ölelte, és tartotta magában.

Az első nap az iskolában. Az egész nyarat úgy élte meg, hogy valami hatalmas dolog várja szeptemberben. Forgatta anyja könyveit, és leste kezét, amikor írt. Este aztán az íróasztalához ült, és próbálta utánozni a mozdulatokat. Boldog volt az első A betű leírásakor. És annyira várta, amikor mondatokat is írhat. Mert nagy akart lenni. És várta, hogy ő is úgy csináljon, mint a szülei. Nagyon lázasan várakozott, és próbálkozott. A számolással is így volt. Nem elégedett meg azzal, hogy százig elszámol, le is akarta írni őket.

Végre eltelt a nyár. Toporogva szorította a kislány Sarah kezét a bejáratnál.

-Kislányom! Délután kettőre jövök érted. Ne félj! Várnak a társak. Látod? Ben is itt van. Ügyes légy!

-Jó anya! De kettőre itt legyél! Nyugi! Nem sírok!

Az első perctől kezdve szerette az iskolát. Megtalálta a barátokat, akikkel végigélte a tanulás, és a dolgozat előtti izgalmakat. A nyári szünetre való várakozást, és a tanulmányi versenyek győztes örömét. Meg akarta mutatni a világnak, tanárainak, szüleinek, hogy ő milyen okos. Elismerő szavak vágya járta át a hétköznapjait, és a hétvégéit is mindig azzal kezdte, hogy megtanult, aztán örömmel játszott a fennmaradt órákban.

Aztán a középiskola kicsit megviselte. Kezdődött azzal, hogy képtelen volt eldönteni, orvos, tanár, táncos, zenész, festő vagy matematikus legyen. Mindent szeretett volna. Nem akart állást foglalni, és zaklatta a kérdés, amikor pályáznia kellett valahova tanulmányai folytatásához. Két hét gyötrelmes gondolkodás, otthoni veszekedés, lázadó önelégültség jellemezte a 14napot. A végén kezdte feladni, amikor rájött, nem akar ő szakmát, csak tanulni, többet, jobbat. Megszületett a döntés, és felvették a St. August gimnáziumba. Jelleme napról napra változott. Hol filozófia és történelem volt a kedvence, hol az irodalom és történelem.

17 éves volt, amikor a tévében egy szörnyű rémtettről sajogott a híradó. Egy férfi több száz nőt károsított meg, szerelmet színlelt, hittek neki, bankszámlákat fosztott ki mert nem gyanakodtak. Káruk több millió dollár. A bíróság elítélte a férfit, de mivel bankszámlái üresek, nem tudják a kártérítéseket behajtani. 2év börtön után, a férfi tovább élhet boldogan. A döntés megszületett: jogász lesz. Segít a nőkön, ha bajba kerülnek, és mindenkinek, akinek arra van szüksége. A hangjuk lesz, és talál megoldást.

-Szerelmem, te olyan példásan csináltad, Elérted!

-John?

-Igen kicsim.

-John, te nem lehetsz velem.

-Tudom szerelmem. Ideje lenne felébredned. Itt az idő.

-Nem, hát nem érted John!?

-De értem. Szeretlek!

Rémülten nyitotta ki a szemét. A szoba üres volt. A falak csupaszon ölelték az ágyát. Csend volt. Csak a folyosón beszélők hangját hallotta halkan.

-Hát túléltem! Gyűlöllek John! Gyűlöllek.

Sírni kezdett. De nem jött ki hang a tortán. Némán potyogtak a könnyek a tiszta földre. Sírt. Sokáig. És elaludt. Egy nővérke lépett be a szobába és egy gyors mozdulattal csatlakoztatta a karján lévő branülbe az új infúzió csövét, de nem volt hangtalan a mozdulat, mert az üveg nekikoccant az állványnak. Erre ébredt. Alig érezhetően megmozdította a karját, és a siető nő szemébe nézett. A tekintetük összetalálkozott. Lágy, meleg kéz simította meg az arcát, és így szólt:

-Jó reggelt! Köszöntöm az egészséges életben. Aggódtunk már, hogy nem is akar felébredni. Ne beszéljen, biztos fáradt, mindjárt szólok Stuard doktornak, nagyon örülni fog önnek. Ne ijedjen meg, mindjárt érkezik az édesapja is. Pont 4 óra. Minden nap ilyenkor érkezik.

Nem szólt vissza. Csak nézte, ahogy a nővérke kirohan, és az ajtó becsukódik.

-Tényleg élek. John akarta így.

Már nem sírt, nem mozgott, csak hangtalanul várta apja érkezését.