A pokol tornáca

Értetlenül álltam. Odalent a mélység vonzása,
akkor még nem tudhattam, ez a pokol tornáca.
Váratlanul ért, magam sem értem. Csak lehúzott.
Csábítása eszelős volt, hihetetlenül vonzott.

Most itt sétálok, semmi szokatlan, semmi különös,
Köszöngetünk egymásnak, hiszen így szokás, kölcsönös.
Ismeretlenek, mégis, láttam volna már valahol?
Az egyik - meglepődök - barátságosan hozzám szól:


Látom, új itt minálunk, nemde bár, vagy tévedek?
Zavarban vagyok, ránézek, csak lassan révedek,
Igen, dadogom, tudja, csak a napokban érkeztem,
De kérem, én naponta gyóntam, sohasem vétkeztem!

Hát persze, mondja ő: akárkit lát itt, vagy amott,
Mindenki fújja a hiszekegyet, s a miatyánkot,
De lelkében naponta százszor, ezerszer vétkezett,
Mire kimondom, már a társa is ideérkezett.

Kérdezem, maga egy elegáns, jó arcú ember,
Nem úgy tűnik, hogy deviáns, bűnös, vagy gazember,
Bár csak sorstársak vagyunk mindannyian idelent.
Mit keres itt - érdeklődöm kedvesen - idebent.

Tudja, megfogalmaztam már magamban sokszor,
Sőt, használhatja, ha gondolja, olykor-olykor:
Mert a pokolhoz vezető út, s mindkét oldala,
A jó szándék köveivel van végig kirakva!

(Forrás: Poet.hu)