Villámlás, komor ég-alj
fület csípő vadszél-karm
elmét sokkol eső-jel 
- menekülök, bújtass el!
valaki hallja? Félek.

Napsugár, csillogzöld fű
madárzajtól gyönyör fűz
szemcsábító természet
- könyörgök ébredj, védj meg!
vihar, ne vedd el! Engedd. 

(2013. május 16.)

Ott a halál, itt pedig én
hátul a holt, elöl ki él.
fullasztó átkozott látás
ne csábíts, nem leszek Sátán
mert a tudás segít: hisz' vél.

(2013. május 16.)

Hogy milyen érzés a horizontot lesni
didergő, vacogó, gyenge lélekkel.
Olyan, mint mikor az éhes gyomor kong,
és keres bármi falatot, de nem lel.

Meg milyen érzés a kikeletre várni
elfagyott, deres, és tüsszögő szívvel.
Pont olyan, mint amikor fázik a láb,
és riadva prüszköl az ész: - zokni kell.

És az milyen, mikor az ember álmodik
egy csalódott, és bizalmatlan hittel.
Pontosan olyan, mint amit most érzek
céltalanúl, fáradtan, e "társ nincs"-ben. 

(2013. május 15.)

ne kérdezd hogy vagyok, többet nem mondom.
elmém megrogyott, hibába titkolom.
zavart, vagy forr, nem tudom. kellene?
űr, káosz, - igen - pont az van bennem.

ne sajnáld, jól vagyok, ennyit adhatok:
pár sajgón pökhendi rímmel írt karcot.
Krisztus meghalt már, meg ki éltetett.
nem akarom tudni a miérteket.

inkább saját keresztútra indulok,
min Veronika, s anyám sem néz - tudom -.
keresztemet, csak az egom viszi.
Pilátus se vét, értelme kicsi.

eltűnök. az leszek mi eddig: senki.
lehetne rám ezután emlékezni?
búcsú tőled kék hitem, Istenem!
üdv Sátán! neked adom életem! 

(2013. május 14.)

egyenesen lépek a középről kifelé.
átmérő-jel rajzol szememnek"előrét";
látni kezdem hirtelen a furcsa határt:
körvonalat, benne ént, meg egy "élő-tér"-t.

szemem vak, de talpsarkon érzem a jó irányt.
mellém csapódik az eddig ismeretlen,.
mert ami fáj, meg ami minden, hátul hagytam.
már új látvány vonz, és kicsit sem ijeszt meg.

egy origóban rab az összes elme-érzék.
beszorítva. mert jobb úgy, mint térbe rakni.
pedig formája olyan apró - abból nézve -,
hát határig kell menni. nem leragadni. 

(2013. május 12.)