Ars Poetica

Ars Poetica


Mondjam mi viszi tollam, meg szeretek írni,
meg tehetségem van, de nehéz megélni:
vénát vágó létem - gyász-kéktelen vérem -,
hogy legyintve viselem, ha mást lóhasz kínrímem,
bár nem gyógyszer magányra, lángolásra.
(S) álmatlan éjszakákra ír ez értelmetlen.
- de most nem? Mindegy! - Szóval én értem,
mások lobog-vágyát, kéjtől ittas csókját,
társtalan nótáját, meg érzékeny hangját;
de a francba, úgy fáj, ami fehérebb tőlem.
Minek is egy toll kezembe... Mivé lészen?
Bár ne ugrálnának szabadon ezek a sorok is:
bennem tehetséget, Istenem, nézd, őrültek!
Ti pedig, kik értitek, igen, ti ott, arctalanok,
meg a monitor mögött hangtalan szófalók,
olvasók, nem olvasók, tesók, és nem tesók.
Ugyan már, nézzetek rám mást, ítél szemmel
- írva: olvastál kösz, ha nem is nagyon tetszett-,
ha azt mutatom, mi életetek: A Most. 
Csendem hangja sem néma, hisztis picsa.
Becsapós vagyok, megevett a frász, Ugyi? Na...
igazam van,-de Enyém ez(etek): írt vala-. 


(2013. április 28.)