Végre

Lágy dallam zengi tél-verő himnuszát,
hangja öröm, jégcseppnek altató;
szólamain ébredezik a jó,
nyomában sárga éleszt nap-vidulást.

Frissen pislog rügyet az álmos bokor,
arca üdén zöld, hajlata köhög;
de gyökerén a megdermedt gyöngyrög
már enged, és kelt hajtásra fénycsokrot.

Lilás és tiszta máz sző díszeket
ködös légterek kopott kelméjére,
s hoz pompázást télen ráncos élére.

Így mutatja magát a március.
Élvezem, magamba szívom világát.
Mert nincs rím, mi kifejezné csodáját.